Elfogadom ahogyan változik a testem - 30 felett NŐként

Nőként megélni a folyamatos változát, nem egyszerű dolog. Pedig mindig minden változik körülöttünk, erre tanít nőként a havi ciklusunk is, havonta újulhatunk meg általa, mégis a test folyamatos változásást megélni nem egyszerű feladat. Ami jó ahhoz ragaszkodunk és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy örökké így lesz, hiszen az elme nehezen tudja felfogni, azt ami még nincs. Legalábbis én így voltam vele. Amikor 20 éves voltam, azt hittem mindig úgy lesz ahogy akkor volt. El sem tudtam képzelni, hogy valaha nem sulis leszek hanem mondjuk anya, aki már mások életéért is felelős. A paradigmaváltások megviselik a lelkünket, kinek könnyebben, kinek nehezebben megy, attól függ, hogy a következő életszakasz mennyire sikeres már a legelején. Ha az iskolából kikerülve könnyen találunk olyan állást ami számunkra inspiráló, saját szintünknek megfelelő, akkor könnyű lehet az átállás. Ha nem találunk a végzettségünknek megfelelő szintű lehetőséget vagy a közeg nem olyan amire a lelkünk vágyik, akkor ott lesz a non stop vágyakozás vissza az előző életszakaszba, ahol jól éreztük magunkat, minden jó volt. Ezt nem egyszerű megélni, ahogy a testünk változásait sem.

Él a fejünkben egy énkép, nagy valószínűséggel a számunkra legideálisabb korunkból, amikor talán a lehető legjobban meg voltunk elégedve magunkkal. Amikor azt éreztük, most megállhatna az idő, mert ez így számomra rendben van. Amikor a tükörkép és az énkép nem egyezik, akkor jönnek a problémák. Neked volt ilyen pontja az eddigi életednek?

Nekem akkor jött el az első ilyen pont, amikor megszületett az első gyermekem. Tudtam, hogy nem lesz ugyanolyan a testem a szülés után, amilyen korábban volt, de mivel egész életemben mozogtam, mindig is különleges nőnek éreztem magam, így azt gondoltam egy szülés nem foghat ki rajtam, szerintem nem lesz nagy változás, szépen visszaalakulok. Pár héttel a babám megérkezése után (tudni kell rólam, hogy a vékony alkatom ellenére a terhességeim alatt 16 kg-ot híztam, ami igazából eloszlott rajtam, nem voltam kövér, de 16 kg mégis 16 kg) bementem a gardróbba és megpróbáltam felvenni a kedvenc farmeremet, mert már elegem volt a nyakigérő várandós ruháimból, de sajnos a nacim megállt a csípőm alatt és nem mozdult....

Sokkot kaptam. Azt hittem majd nehezen kapcsolom össze magamon, de ehhez képest fel sem jött!!! Ismerős? Nem egyezett a magamról alkotott képem a ruhám méretével. Leforrázva tettem vissza a nadrágot a helyére és a következő pár hónapban próbáltam nem gondolni rá. Költöztünk. Mindegyik dobozra írtunk valami ismetetőt, hogy tudjuk mit tettünk bele. Az egyik dobozon ez állt: Nóri haskötője! A férjem írta rá, amin azóta is nevetünk, pedig már akkor sem volt vicces.

Ahogy halad az idő nemcsak a ruhaméretünk, de a formánk is változik, a lelkünk, a szerepeink amiben éppen vagyunk. Néha hallom magam, úgy beszélek mint anyukám, mint egy anya. De hát anya vagyok! Persze hogy úgy beszélek! Csak én tartom tévesen számon magam, azt hiszem én vagyok még mindig az a független nő aki anno szerettem lenni (a kisfiam most volt 15 éves, a kislányom 11 és fél). Akkor el vagyok maradva? A lelkem még mindig ott tart ahol anno szerettem lenni? Félig igen, félig nem. Szerettem független nő lenni, de igazából az a nő is nagyon szeretek lenni aki most vagyok. Szeretek a férjem felesége lenni, szeretem azt a tapasztalatot, tudást, amihez ennyi idő kellett, hogy megszerezzem. Lélekben ugyanaz a 20 éves vagyok aki "szerettem lenni", csak egy csomó minden hozzáadódott.

Hozzáadódtak új szerepek, amik ha nem lennének akkor hiányoznának az életemből. Ha nem lettem volna feleség, vágynék rá. Ha nem lettem volna anya, akkor epekednék gyerek után. Ha nem hagytam volna abba a balettot akkor még mindig balerinának képzelném magam és nem dolgoztam volna fel, hogy az már elmúlt. Ha nem tanultam volna jógininek, akkor most egy egészen más úton haladnék, ami nem is az én utam vagy nem találnám önmagam. De én feleség, lettem, anya, lettem, exbalerina és jógini, 2 imádnivaló gyerek anyukája és 20 évvel idősebb. Már nem ugyanolyan az arcom, a bőröm, a formám, mint volt. Amit korábban szívesen hordtam, ma már nem igazán. Nem veszek fel topot és ha nem aludtam eleget karikásak a szemeim. Ha nagyobbat eszem,úgy nézek ki mint 3 hónapos terhesen. Ez is mind én vagyok. A női jóga segített nem állandó elvárásban lenni magammal, hanem elfogadásban. Ez nem azt jelenti, hogy elengedem magam és szétesek, csak nem ostorozom magam azért ami már nem az enyém. Ha egyfolytában a múltban élünk és ahhoz mérjük magunkat, ami már nincsen csak egy délibábot keregtünk ami meggátolja, hogy elégedettségben éljünk és nőként a jelen helyzetben értékeljük magunkat.